jakarika

Amouage Myths Woman

Tegnap délben a földszinti mosdónál állva épp a kezemet mostam, mikor váratlanul élesen felsikoltott a telefonom. Talán nem is volt olyan hangos, de a házban uralkodó csend felerősitette. Ingerülten kaptam fel -még szappanhabos kézzel- hogy még most sem hagynak békén- tessék.. vakkantottam kelletlenül, mikor anyám hangját hallottam a távoli Dráva -menti Nemzeti Parkból, -az ősrengetegből- ahogy ő hivja, és ahol a teleket tölti az öcsémnél mióta apánk meghalt. Tudod, hogy miért lettél Klára?-kérdezte lazán, mintegy odavetve a kérdést. Kommunikációnk többnyire az időjárásra szorítkozik, minimálisra csökkentve a köztünk feszülő penge éles rést. De most nem zavartatta magát, újra megkérdezte . Tudod miért lettél Klára, ? Nem, nem tudom, hadartam gyorsan,- mert ilyen intim mélységekbe már régen nem hatoltunk le.- de ő levegővételt sem hagyva már szavalta is a Faludy forditotta Heine verset, és én éreztem ahogy a párás hűvös moha illat bekúszik a sejtjeimbe, és páraáztatta leveleken álldogálok .A napfényben fürdő krémszinű csempék az éles napsütésben hirtelen sejtelmessé váltak, mint ahogy az indák fonják be a mohos fák tövét az embernemjárta sohsevolt erdőben. A hangja bársonyosan és kislányosan csengett, miközben ibolyák nyiltak a mosdó vizcseppjein."Az alkonyatban Donna Clara sápadt volt mint a pergamen,midőn a halványzöld ruhában -akár egy parfümflaska árnya- az álmos őszi parkba ment". A sorok gyönyörű fonatokban lüktetően haladtak előre, engem elboritott az ámbra folyama, a szegfű arcpiritó szemtelensége, ami egyszerre érzéki és tárgyilagos, mélysötét és tengerzöld, és annyira megfoghatatlan, hogy az illatemlék hirtelen valósággá vált. Közel 65 év alatt egyetlen egyszer sem mondta el, miért kaptam ezt a nevet. Miért várt vele eddig,? És hirtelen megértettem, miért akartam , és miért nem akartam ennyira ezt az illatot. Miért vonzott, húzott, és taszitott el egyszerre magától. MIért vettem meg helyette mindig mást, mikor minden sejtembe beitta magát már az első szippantáskor, évekkel ezelőtt. Miért csak most akartam szembesülni vele, bolyongani az elvadult rengetegben, elmerülni és vállalni az általa kiváltott érzést. Mert az illat hatalom. A MYTHS az időtlen szomorúság illata.

Histoires de Parfums 1804 George Sand

Mitől lenne ez az illat nőiesen és kacéran bájos, mikor George Sand imádott férfi ruhákban járni, és rövidre vágatta a haját- mindeközben Chopint bűvölte, hiszen irodalmi szalonjában a kor legismertebb és legtehetségesebb művészei és alkotói, a kor szinte összes zsenije adott egymásnak találkát,?!. őt elfogadták ilyennek./ Többé kevésbé/. Szendrei Júliának nem volt ekkora sikere, mikor berobbant ugyanebben a szerelésben a Pilvaxba, és felsorakozott a márciusi ifjak mőgé. Jókai mélységesen fel is háborodott a látványon, hiszen otthon a kor legszebb szinésznője Laborfalvi Róza várta. Visszatérve Sandhoz, az illat tökéletesen kifejezi az egyenlőségre törekvést, mellyel helyet kért magának és nőtársainak a társadalmi egyenjogúsághoz. Frissen és elegánsan pezseg, mint ahogy az 1800-as évek Párizsa tette, előkészitve a későbbi nagy változásokat. C'est la vie.

Map Of The Heart Purple Heart V.5

Először is leszögezem, hogy szeretem ezt az illatot. Talán azért, mert annyira őrült. Mert látszólagosan hétköznapi összetevői ellenére a végeredmény mégis teljesen abszurd. Az absztraktivitás teljességgel kibontakozik előttem már az első pillanatban. Nem tudom hogy nevetgéljek e ezen, vagy vegyem komolyan. A falusi füstölőben lógó oldalasok, kolbászok, májashurkák és szalonnák szúrós , füstös illata teljes erővel elborit, miközben törölgetem magamról meg lenyalogatom az ujjaimról a kamra polcáról rám borult eperlekvárt.Nem sokkal ezután szerelmesen andalgok egy késő őszi szétázott avarú erdőben, ahová rejtélyes okból tűsarkú cipőben indultam sétálni, és a keskeny ösvényt szegélyező szederbokrokról leszedegetem a megmaradt és összeaszott szemeket. Hirtelen az egyik kanyarban ott ragyog az a a hatalmas gelmesdorfi cseresznyefa, melynek a tetejére versenyt másztunk a szomszéd gyerekekkel. Ekkor eszembe jut, hogy mégis csak levelet kellene irnom valakinek, amire közel 40 éve készülök, és ott vagyok az elsős osztályterem belsejében,, ahol indigókék iskolaköpenyben elárvultan reszketek, ,mert tudom, hogy a kegyetlen és szigorú -általam erősen gyűlölt- tanitónéni ma is be fog zárni iskola után, mert az üveges tintába mártogató tollal megint lepacáztam az irásfüzetemet. Ez az érzés aztán gyorsan tovaszáll, mert valami poros és szivfájditóan szép ibolyaillat úszik felém, és akkor veszem észre, hogy tavasz eleje óta szorongatom a kezemben azt a pár szál ibolyát, amit a MAROS árterének töltésén szedegettem még gyerekkoromban.. Majd érzem , hogy a zsebemben lapul még valami, és a kezembe akad egy elárvult meglilult élettelen szinű elgémberedett sziv, ami 8 évvel ezelőtt még ott vergődött egy klinika műtőjében, várva arra, hogy összestoppolva visszakerüljön óvó barlangjába. Lassanként minden elcsitul és egy hűvösen édes távoli érintés visszaterel a jelenbe. Hisz ki az ki tudja, mi rejlik egy szivben egy késő őszi bealkonyuló délután?.